2017. március 14., kedd

Leah Scheier: Csak a te hangodat hallom

Ezt a könyvet egy kedves ismerősöm ajánlotta figyelmembe, de a young adult besorolás miatt ezidáig halogattam.

Fülszöveg:
„Én ​voltam az egyetlen, akiben megbízott, az egyetlen, aki nem árulta el. Én voltam az, akit szeretett, az egyetlen, aki hitt neki, még akkor is, amikor a tulajdon anyja behozatta ide, hogy többé már ne szabadulhasson ki. Végig fogok menni a fehérre csempézett folyosón, bekopogok az orvosa szobájába, lecsapom az asztalra, a doktornő elé a rejtélyes füzetet, elolvastatom és megértetem vele, hogy Jonah mit titkol, felfedem előtte, amire eddig csak én lettem figyelmes.”
April nem fog csak úgy, minden harc nélkül lemondani Jonah-ról, aki a fiúja, egyben a legjobb barátja is. Bármit megtenne, hogy biztonságban tudhassa. Ám ahogy Jonah egyre mélyebbre süpped sötét depressziójába, hogy így szabaduljon múltja gyötrelmes megrázkódtatásaitól, a lány vívódni kezd. Megpróbálhatja megóvni szerelmét, de ezzel azt kockáztatja, hogy elveszít minden mást: a családját, a barátait, a lehetőséget, hogy egy komoly hírnévnek örvendő művészeti iskolában tanuljon zenét. Vajon mekkora áldozatot kell hoznia? Végül elég erős lesz ahhoz, hogy elhallgattassa a döntésével egyet nem értőket… És azokat a hangokat, amiket egyedül Jonah hall?


Először azt hittem bajban leszek a könyvvel. Elég tipikusan indul a story. Tízen éves gimis lány szenved. Elmegy a legjobb és egyben egyetlen barátnője egy magán suliba, d e nekik nincs erre pénzük így marad az állami gimi. Sőt ha ez még nem lenne elég nincs pasija!!!!! Nem Ő a legnépszerűbb lány az osztályban! Világ vége katasztrófa. Aztán megérkezik a nagy Ő és minden fenekestől felfordul. Sok sok hm,hm, után valahogyan túllendültünk ezen. A történet kinőtte magát. Egyszerűen már nem tudtam letenni annyira érdekelt. Eltűntek a tini nyafogások és már csak két embert  láttam magam előtt akik mindent feladnak egymásért.

Jonah és April megragadja az ember lelkét és elméjét. Folyamatosan tovább gondoltam az eseményeket. Folyton azon rágódtam, vajon én hasonló helyzetben hogyan reagálnék minderre? Vagyon olyan erős, hogy végig csináljam?

Nem árulok el nagy titkot: a könyv a skizofréniáról szól. Érdekes volt olvasni, bár azért hozzá tennem nem ez a legjobb könyv amit a témában olvastam. Ennek ellenére olvastatta magát. Tetszett, hogy inkább az emberi oldalra és nem a betegségre helyezi a hangsúlyt. A könyv olvasása során rengetek kérdés merült fel bennem:
Mikor jön el az a pillanat, hogy muszáj szembe néznünk az igazsággal?
Meddig lehet kitartani vagy küzdenünk egy olyan szerettünkért aki maga nem akarja a gyógyulást?
Jogunk van magunkhoz láncolni bárkit is csak azért, hogy nekünk könnyebb legyen?


Szerintem ezekre a kérdésekre nem létezik jó vagy rossz válasz.
A történet egy része pszichiátrián játszódik. Én sokkal borzasztóbbnak képzelek el egy ilyen helyet. Természetesen azért elég szörnyű volt így is olvasni a gyógyszerekről a terápiáról a csendes szobáról.
Ennek a történetnek nem lehet jó befejezést írni. Én mégis úgy gondolom kaptunk egy egészen elfogadható alternatívát.